Mint minden fajta, így a Puli is történelméből táplálkozik, gyökerei által él és élhet. A jelen fejlődési kérdéseinek gondolatainál soha nem szabad elfelejtenünk a múltat, a Puli történelmét, hiszen ismeretanyagunk, tudásunk, célunk csak ez által lehet teljes, egész és kerek. Ahhoz, hogy tudjuk, hová tartunk, ismernünk kell azt is, hogy honnan jöttünk. Kovács Tibor kutatómunkájának köszönhetően mód és lehetőség nyílik, hogy mindez megvalósuljon, a kedves olvasó elmélyedjen, búvárkodjon a múlt nézeteiben, törekvéseiben. Ehhez nyújtanak segítséget a Puli történelméről szóló oldalak…

Herman Ottó: Ősfoglalkozások

Dr. Abonyi Lajos: Dr. Raitsits Emil

Dr. Ócsag Imre: A Puli színörökléséről

Buzgó Ilona: Néhány szó fakópuli ügyben

Schmidt József: A fehér puli tenyésztése

Dr. Szelényi Károly: Mestertenyésztőnk

Dr. Bordács Imre: A Pulitenyésztés irányelvei

Dr. Ócsag Imre: Egy kis néprajz - pulis szemmel

Herman Ottó*: Ősfoglalkozások

A juhászat némely ősi eleméről.

Magyar földön nem a hegyi juhászat az, a mely az ősfoglalkozásokat kutató búvárt megkapja, hanem megragadja kiváló módon a síkon élő juhászat, nevezetesen annak az a része, a melynek juhfaja nem nemesített s elmondhatni, hogy teljesen eredeti látvány a nagy Hortobágy juhnyája, sugáregyenes, villásan szétálló csavart szarvával, rendesen fekete színével, a mint, a sovány legelő miatt, nagy terület bejárására kényszerítve, szaporán szedi lábait, mögötte a juhász, hűséges terelő kutyájával, mely utóbbi már egymagában is nevezetesség számba vehető.

Ezek a puli kutyák – a Dunántúl pumi is – nem a tulajdonképpeni pásztorebek, - Canis familliaris pecuarius – hanem egy egészen sajátos fajt alkotnak, mely rendkívüli éberségével, okosságával, kivált a juhásznak nélkülözhetetlen társa és segítője. A puli elnevezés a német Pudelre mutat, a melyre az élénk intelligens barna szem emlékeztet is; sokszorosan az orr és nagy, bajuszszerű szőrözete is; minden egyéb azonban közelebb hozza a fajt a durva, szálkásszőrű pincshez, a nagyság is ez utobbinak megfelelő. A szín rendesen fekete, őszbecsavarodó, ezért is oly gyakori a Szárcsa név is.

E kutyák működése bámulatos. Az eb csöndesen, mintegy unottan ül a juhász lábainál; egy szóra felpattan, ránéz a gazdájára s erre a szóra: Teeee erigy árra! vágtatva indul abban az irányban, a melye a gazda fejével intve mutat; egyet-kettőt vakkant, mire a nyáj már kanyarodik; minden késlekedő juhnak nekiront s ha nem szedi elég szaporán a lábát, vakkant, s meg is czibálja a bundáját.

           Hátra teee!            Amárra teee!            Takarogy teee!

Ezek a parancsszavak; a kutya folyton szemmel tartja a juhászt s ennek fejejárása szerint igazodik erre, amarra, stb. A takarogy szóra nyomban abbahagyja a terelést s gazdájához tér vissza. Egyetlen szóra helyt is marad s nem engedi a juhot bizonyos irányban haladni. Az egész ügyesség ezeknek az ebeknek a vérében van s a keresztezés rögtön megsemmisíti a terelési ösztönt. A beszármazás ismeretlen.

*Herman Ottó (1835 – 1914) természettudós, néprajzkutató

Tallózás „A Kutya „ 1967-1970-es számaiból.

Dr. Raitsits Emil

Dr. Raitsits Emil 1882-ben született Budapesten.. Középiskoláit és állatorvosi tanulmányait Budapesten végezte. 1904-ben állatorvosi oklevelet szerzett. 1924-ben segédtanárrá 1925-ben rendkívüli tanárrá nevezték ki.

Már pályája kezdetén irodalmi tevékenységet fejtett ki.. Témái mind gyakrabban a kynológia területén mozognak, s különleges figyelmet fordít a magyar kutyafajtákra. Rámutat ezek kiváló és különleges tulajdonságaira és érdekükben erős propagandát indít meg. Ilyen írása:” Felhívás a magyar kuvasz, komondor és puli érdekében.” (Állatvédelem 1917.). Hogy lelkes törekvése nem volt hiábavaló, igazolja az a tény, hogy a magyar kutyafajtákat megszerette az egész ország népe, sőt külföldön is igen sok országban is igen megbecsült és kedvenc kutyává vált.

A kynológia terén szerzett széleskörű ismereteit csakhamar közkinccsé tette. „A magyar eb” című munkája 1917-ben „ A természet”-ben , majd 1924-ben lényegesen kibővítette: „ A magyar kutyák” címen könyv alakban is megjelent. Szakértői tollal írta meg a magyar Brehm „ Az állatok világa” V. kötetének „ Kutyafélék” és „ a házikutya” című fejezeteit.

Mint lapszerkesztő is kiváló volt: a „ Kutyatenyésztés”, majd 1933-tól a „Magyar kutyatenyésztő” című Kynológiai szaklapot indította meg és szerkesztette halála napjáig.

Sokoldalú irodalmi tevékenysége és hivatalos elfoglaltsága mellett minden szabadidejét az a fáradságos alapító-, szervező-, irányító munka foglalta le, amellyel a „ Magyar kutyafajták törzskönyvét” keltette életre, továbbá amellyel az általa megalapított Magyarországi telivér kutyákat tenyésztők egyesületeinek szövetségét felvirágoztatta. E szövetségnek 1924-től elnöke, mozgató lelke, fáradhatatlan nemesen önzetlen munkatársa volt. E szövetségben tömörült ebtenyésztők segítségével 1924-től kezdve évenként legalább három kutyakiállítást rendezett, közülük kettőt rendszerint Budapesten. Az Ő érdeme, hogy az Országos Mezőgazdasági Kiállítás keretébe is beillesztettek kutyakiállításokat és kutyabemutatókat.

A végzet akarata volt, hogy működésének jól kiérdemelt gyümölcsét már nem élvezhette zavartalanul. Idegzetét a megfeszített munkán kívül felőrölte a pályáján való lemaradás és a mellőzöttség keserű érzete.

Raitsits Emil 1934. március 24-én tragikus körülmények között halt meg, temetése március 28-án délután a Kerepesi úti temetőben történt, a főváros által adományozott díszsírhelybe, azzal a kegyelettel és részvéttel, mely ékesen tanúskodott kartársainak és tisztelőinek az elhunyt iránti érzelmeiről.

Dr. Raitsits Emil ma is útmutató példaképünk, s a magyar fajta kutyák tenyésztését, felkarolását, és továbbtartását az Ő szellemében kell végeznünk, s az általa kijelölt úton kell haladnunk.

dr. Abonyi Lajos

A Puli színörökléséről

Kutyakiállításokon az utóbbi években különféle színű pulik jelentek meg. A kutya szimpatizánsokat nagyon érdeklik a változatos színű egyedek. Felfigyelt már reájuk a külföldi ebtenyésztők társadalma is. Ez a külföldi érdeklődés kétirányú: egyrészt kuriozitást kereső, másrészt van bizonyos fenntartás is, mintha mi idehaza rontanánk a puli hitelét és színével kísérleti játékot űznénk.

Legutóbb 1964-ben írtam a puli színéről és csak néhány évvel azelőtt sikerült rábeszélnem az egyik tenyésztőt, hogy a két fekete tenyészegyedének almában napvilágot látott más színű egyedeket hagyja életben.

Az egyre gyakrabban felmerülő puliszín problémák tisztázása érdekében jó lett volna ha a Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesülete hivatalosan tudott volna támogatást nyújtani. Sajnos az Egyesület elzárkózott e támogatás elől, s így a tenyésztők meggyőzése és önzetlen segítsége adott csak lassan kibontakozó de értékes eredményeket.

Előzményként nézzük meg , hogy miképpen alakult a puli színe a távolabbi- és a közelmúltban.

A távolabbi múltról az első törzskönyvi felvételi adatok pontosan tájékoztatnak bennünket. Ezek szerint a húszas évek pulija fehér, krémszínű, galambszürke, hamvas deres, zöldesszürke, zöldes , ordas, egérszínű, vasderes, acélkék, avétt, rozsdásfekete, tűzött fekete volt, sőt még fekete is akadt.

A harmincas években egy német szerző a pulit nagyon sokszínűnek találta és az egyedek 63%-a „nem követi a mai színkövetelményeket” - írja, mert ő csak feketét ismer el és megtűri a szürkét.

Ötven évvel ezelőtt szakíróink még azt tartották, hogy a fekete puli nem fajtatiszta (Raisits, Kerpely, Suk, Anghi).

Kynológiai szaksajtónkban az elmúlt évben kétszer is szerepelt egy pulit ábrázoló sumír szobor, amely fehérnek mutatja azt.

Az eddigiek, úgy érzem elég bizonyítékot nyújtanak annak megállapítására, hogy a puli sokszínű kutya volt, csak az utóbbi 30-35 évben törekedtek egyszínű feketévé tenni.

A domináns fekete szín

A puli fekete színe domináns lévén a tenyésztésben gyorsan terjedt. Az előnyhöz juttatott fekete pulik, ha színre homozigóták voltak, az első generációban mind ilyen színű utódokat adtak. Ez a magyarázata hogy 10-15 év alatt hihetetlen mértékben elterjedt a fekete szín. Az F2 és a későbbi generációkban ugyan már hasadtak ki más színű egyedek is, de a divat hatására ezeket születésükkor rövid úton kiselejtezték. A tenyésztők még szégyennek is tartották a más színű kölyköt és születésüket eltitkolták.

Ennek a tenyésztői múltnak hatásaképpen 1950 körül már egyre ritkultak a kihasadások. Egy-egy fehér vagy szürke kölyköt inkább csak vidéken hagytak meg a „képzetlen, illetve fel nem világosított” tenyésztők. A más színű kölyköket a szuka félrelépésének vélték. A fehér színű puli mintegy tíz éve bátortalanul tört be a fekete áradatba. Sok éven át csak magát tudta regenerálni és néhány éve került csak divatba, az érdeklődés előterébe.

Ma meghagynak minden fakó árnyalatú kölyköt is, mert remélik, hogy fehér lesz belőle. Az ilyen kívánalom persze csak merő óhaj marad, de arra mindenesetre jó, hogy változatos színű lesz a puli. Az egyszínű fekete irányzat hátránya ugyanis, hogy csökkenti a fajtaváltozat gazdagságából adódó lehetőségeket s ezzel szűkebb térre korlátozza a puli elterjedését. A színváltozatok a sportfajtákat csak gazdagítják, s elterjedési körüket szélesítik. Nem elég tehát, hogy a szürke és a fehér puli változat ma már hivatalosan is elismert, valamint kísérletes jelleggel a fakópuli is szerepel a kiállításainkon, hanem tudni kell előállításuk lehetőségét, ismerni kell, miképpen tudjuk e színváltozatokat kitenyészteni, megtartani.

Állattenyésztési kultúránk azonban már azt is megköveteli, hogy a sporttenyészegyedek örökítése, öröklődése biztonságos és ismert legyen.

A csokoládébarna puli

E tanulmány célja, hogy az eddig tisztázott puli színöröklési szabályokat a tenyésztés rendelkezésére bocsássa.

Akad néha olyan puli kölyök, amelyik nemcsak csokoládébarna szőrű, hanem a bőre is csokoládébarna, tehát szabad bőrfelületei (szutyak, szemhéjszél, ajakszél, talppárna) nem feketék. Pedig bármilyen színű is a puli, ezeknek a szabad bőrfelületeknek feketének, a körmöknek feketének vagy palaszürkének, a szem szivárványhártyájának sötétbarnának kell lenni. Ez a pigmentgazdagság a puli fajtajellegéhez tartozó tulajdonság, s a szőr bármilyen színváltozata ezt nem befolyásolhatja.

A csokoládébarna színű kölykök a fentiek értelmében fajtajelleg hibásak, s ezért tovább nem tenyészthetők. A csokoládébarna szín a feketéhez viszonyítva recesszív, s így csak akkor jelenhet meg az utódokban, ha mindkét ős ( kan és szuka) színörökítési anyagában jelen volt.

Homozigóta fekete kan és csokoládébarna jelleget is örökítő heterozigóta szuka párosításából az utódok mind feketék. (Ez a jelenség magyarázza a fekete szőrű puli fentebb már említett gyors elterjedését.) De a kölykök fele továbbviszi a csokoládészínt örökítő gént, amely homozigóta fekete partnerrel megint csak nem jöhet elő.

Ha viszont két csokoládébarna színt hordozó heterozigóta fekete szülő ad életet utódoknak, akkor a kölykök negyede , annak ellenére hogy a szülők feketék voltak, csokoládébarna lesz.

A csokoládébarna szín megjelenése nemcsak az utódokról ad képet, hanem a szülök genetikájáról is. Nem elég tehát a csokoládébarna kölyköket kiszelektálni, hanem ezek szülőit is ki kell vonni a továbbtenyésztésből.

Mi a helyzet a fehér színnel?

Mivel puliállományunk nagy része fekete, így ugyancsak a fekete színű alapállásból vizsgáljuk a fehér megjelenését.

A fehér szőrszín a feketéhez viszonyítva ugyancsak recesszív. Így megjelenésével fekete szülők esetében csak akkor számolhatunk, ha két olyan szülő partner kerül össze, amelyek mindegyike rendelkezik a fehér szőrszín génjével. Ilyenkor bár a szülők feketék, mégis az alomnak ¼-e fehér kölyök lesz. A sok gyakorlati tapasztalat is azt mutatja, hogy két fekete szülő esetében almonként 1-2 fehér kölyök szokott kihasadni. Ha a szülőpárokat átpárosítjuk, és homozigóta feketével kerül össze a fehér gént is tartalmazó valamelyik heterozigóta fekete szülő, akkor nem jelenik meg fehér utód.

Mivel a fehér kölykök mindkét szülőjükről csak a fehér szőrszínt örökölték, így örökítési anyagukban a recesszív fehér színre nézve homogizóták és hasonló fehér partnerrel csak fehér utódaik lesznek.

Milyen utódmegoszlást kapunk akkor, ha a fehér szülőt fekete partnerrel hozzuk össze? Ha a fekete homozigóta, akkor minden utód fekete lesz, de mindegyik tartalmazza a fehér szín génjét is, tehát heterozigóta fekete és mindegyiknek lehetnek fehér utódai is. Ha a fekete partner heterozigóta, tehát fehér gént is tartalmaz, akkor a kölykök fele fekete lesz és fele fehér. De a fekete kölykök mindegyike hordozza a fehér gént is, így mindegyiknek lehetnek fehér utódai.

Amióta a fehér pulit céltudatosan igyekszünk előállítani, azt tapasztaljuk, hogy a fehér kölykök helyett vagy a fehér kölykök mellett megjelennek fakó színű egyedek. A felbukkanó fakó kölykök különböző árnyalatúak: az egészen világos fakótól a sötét fakóig terjedők.

A fakó szín

A fakó szín kihasadása sem új jelenség, mert a puli ősi színskáláján szerepelt a „krémszínű, hamvas deres ordas”. A fakó mellett most is születnek más színű egyedek, csak azokat radikálisan kivonják a továbbtenyésztésből. A világosabb színű kölyköket azonban már meghagyják, remélvén, hogy fehéret nyerhetnek általuk. A fehér színhez ugyanis legközelebb állónak látszik a fakó. Ennek halványabb árnyalatú egyedei életük előrehaladásával esetleg tiszta fehér jellegűek lesznek.

Elsőrendű fontosságúnak tűnik, hogy a fakó szín öröklődését felderítsük.

Először a tenyésztési tapasztalatok alapján leírjuk, hogy milyen jellegű fakó kölykök láttak eddig napvilágot.

Az egyik változat szabad bőrfelületének pigmentje fekete, szeme barna, szőre a világos fakótól a sötét fakóig terjed és egyenletes színeződésű. A másik változat szabad bőrfelületének pigmentje világosabb szürke, szeme sárgás, bőre a világos fakótól a sötét fakóig tejed és egyenletes színeződésű. A harmadik változat szabad bőrfelületén, főleg a hason és a szájpadláson tarka foltosságot találunk (ez a pigmentet tartalmazó és a hasszínű bőrfelület változása), a szőrzet inkább világosabb.

A negyedik változat szabad bőrfelülete mint az előbbié , a szőrzet fakó, de foltos jellegű. S akad olyan fehér jellegű egyed, amelynek csak a füle és a farka, valamint a lábvégek sárgás árnyalatúak, amely azonban a korral kifehéredik, vagy legalábbis fehér jellegű lesz.

Az öröklődés törvényszerűségei

Az eddig előfordult esetek után vizsgáljuk meg , hogy milyen törvényszerűségeket mutatnak a tenyésztési vizsgálatok.

• Fekete szabad bőrfelületű és egyenletesen fakó szőrszínű pulik párba állítva csak fakó kölyköket adnak. Homozigóta fekete és fakó párba állítva heterozigóta fekete utódokat ad.

• Heterozigóta fekete és fakó párba állítva 50% fekete és 50% fakó kölyköt ad.

• Kipróbálatlan még a születéstől tiszta fehér és fakó párosítás.

Érdekes jelenség volt, hogy ebben az évben két fakó szuka fakó kantól megközelítően 50% fakó és 50% fekete kölyköknek adott életet . Ez az eset az eddig tapasztalt törvényszerűséget, hogy tudniillik fakónak fakóval való keresztezése csak fakó utódot adhat és a fakó a feketével szemben recesszív, mértékben megdöntötte volna, tovább növelve a színöröklés zűrzavarát. A szóban forgó szukák színéhez semmi kétség nem fér, szabályos fakók, fekete pigmenttel. Fakó családjuk is a szabályszerűségnek megfelelően örökített. A kanról ellenben kiderült, hogy fekete maszkos fakó, amelynek törzsén is lehet fekete tűzést felfedezni, és főleg a farka tűzött. Ennek az egyednek a maszkja és a tűzöttsége elárulja, hogy fekete pigmentet is tartalmaz, tehát tulajdonképpen fakó színt is tartalmazó heterozigóta fekete. Ha ezeket tudjuk, akkor már örökítése szabályszerű, s követi az 50% fakó és 50% fekete kölyköt.

Az eddigi vizsgálatokból leszűrhetjük a következőket.:

• A fehér puli előállításának az útja nem a fakók továbbtenyésztése, hanem a kihasadt homozigóta fehérek összehozása

• Fehérnek vélt szülőknek lehet fakó kölyke, de ilyenkor a szülők nem homozigóta fehérek<

• Fakó szülőknek soha nincs fehér kölyke

• Az episztatikus színsorrend puli esetében az eddigiek szerint: fekete, szürke, fehér, fakó

• A fakó színért nem ugyanaz a gén felelős mint a fehérért.

• A fekete x csokoládébarna, a fekete x fehér, a fekete x fakó színöröklése a domináns fekete és az egyéb recesszív színmegjelenéssel jól magyarázható.

• A fakó mint önálló szín – lévén az episztatikus sorban legalul – könnyen továbbtenyészthető.

További vizsgálatnak kell felderíteni a fehér és a fakó szín egymáshoz való viszonyát és öröklésmenetét. Nem kizárt, hogy itt világos szín előhívásról és sötét komplement génhatásról lehet szó.

Dr. Ócsag Imre

Néhány szó fakópuli ügyben

Pár éve új feladatot tűzött maga elé a pulitenyésztők egy kis tábora: a fakó szín konstans kitenyésztését.

A tenyésztési irányzat évtizedeken át kiselejtezte a fakó színű egyedeket, ennek ellenére (szerencsénkre) mind a mai napig előbukkan teljesen különböző fekete vonalakban egy-egy fakó kölyök, bizonyítva, hogy a fakó színt meghatározó gének jelen vannak a populációban.

A fakó kölyköket 1964 óta törzskönyvezik, néhány éve a kiállításokon is helyet kapott a „kísérleti fakó osztály”, sőt tavaly óta már a győztesség is kiadható.

Időközben azonban kiderült, hogy két, különböző színezetű fakó típus létezik. Ezek öröklésmenete is különböző, olyannyira, hogy a két külön típust képviselő fakó szülők közös utódai például mind feketék lettek.

Az egyik típus az uszkárnál ismert apricot szín különböző árnyalatait mutató változat. Egyes példányai egész világos sárgásak, sőt ki is fehéredhetnek. ( Meg kell említeni, hogy fehér szülők sárgásabb kölykét is törzskönyvezték már fakónak.). Ennél a típusnál a pigmentáció lényegesen gyengébb, mint a feketéké, sőt a legtöbb fakó „vátóorrú”, azaz télen kivilágosodik az orrtükör. (Ezt a hibát a fehéreknél már kiküszöböltük.)

A fakó színörökítésére jellemző, hogy két fakó szülő kölykei szintén fakók vagy sárgás-fehér színűek, de ugyanez a helyzet, ha csak az egyik szülő fehér, a másik fakó.

A másik típus a maszkos fakó. Ezek születésükkor ún. ordas színűek, bundájukban fakó és fekete szőrszálak keverednek. Sok fekete szál töve már ilyenkor fakó. A fekete szőrvégek fokozatosan lenőnek, felnőtt korra csak pár szál fekete tűzés marad a fakó szőrzetben. Egyedül a fül és a farokvégen ill. a szájszél körül erősebb a fekete színezés, ezért olyan kedves a „maszkos” fej. A maszkos fakók egy része felnőtt korra ezüstszürke színű lett, természetesen a maszk megmaradt. Ezek színörökítése az eddigi tapasztalatok alapján a heterozigóta feketékkel egyező.

A típus pigmentje megfelel a feketékének, sőt szemük talán még sötétebb.

A maszkos fakók színörökítéséről egyelőre annyit tudunk, hogy sikertelenek voltak azok a kísérletek, ahol a maszkos mellett a másik szülő fehér vagy fakó volt: a kölykök feketék lettek. Sikerült viszont több esetben maszkos fakó utódokat kihozni, ahol az egyik fél fekete volt ugyan, de tudtunk maszkos fakó oldalági rokonról. Az egyik ilyen kombináció teljesen maszkos almot hozott! Született homogén maszkos fakó alom olyan esetben is, amikor mindkét szülő maszkos fakó volt. Sajnos bonyolítja a kérdést, hogy egy hasonló kombináció eredményeként fekete kölyök is született.

A tenyésztők egy része ellenérzéssel fogadja a maszkot, mondván, hogy a puli egyszínű fajta. Ez a standard félreértése, mert az csak a foltosságot zárja ki, nem pedig a szőrzetben előforduló más színű szálakat (pl. fekete – elszórt tűzéssel.)

Régebbi feljegyzések említik pásztorkutyáinknál a maszkot. Monostori Károly 1909-ben még „lárvás fejű piszkosfehér” komondort is említ. Nyilvánvaló tehát, hogy a maszk ősi örökség és nem a sporttenyésztés vagy a keresztezés eredménye.

Egyértelmű viszont a maszkos fakók tetszetős küllemének és vitalitásának elismerése a tenyésztők és a bírák körében. (Jellemző, hogy egy maszkos fakóból lett szürke, feketékkel konkurálva CACIB címet szerzett az 1973 májusi budapesti kiállításon.)

Jelenleg problémát okoz a két fakó típus egy kiállítási osztályban való szerepeltetése, ugyancsak a maszkos fakóból, ill. feketéből nyert szürkével való egybesorolása.

Reméljük, hogy a nehézségek ellenére egyre több jó minőségű fakó pulival fogjuk a fajtát gazdagítani s ez a színváltozat is tért hódít a kutyabarátok és tenyésztők táborában.

Buzgó Ilona

A fehér puli tenyésztése

Az alábbiakban a MEOE puli-pumi szakosztályának egyik klubnapján elhangzott előadásból közlünk részleteket.

Elöljáróban leszögezem, hogy nem tőlem ered az az újságokban többször megjelent kitétel, hogy „ a fehér pulit Schmidt József tenyésztette ki.” Kitenyészteni csak olyan fajtát vagy színt lehet, amely még nem volt. Mindannyiunk előtt ismert, hogy a fehér és a fakó, a pulinak legalább olyan ősi színe , mint a fekete és a szürke. Én csupán az utóbbi évtizedben teljesen elhanyagolt és már kiveszőben levő színek újbóli felszínre hozatalát kívántam elérni. Ha ezen a téren elértem valamit, azt elsősorban Dr. Ócsag Imre egyetemi docensnek köszönhetem, aki az első kezdeti eredmények után mindenkor és mindenben igen nagy segítséget adott . A szakosztály vezetősége 9 kérdést tett fel számomra, amelyekre beszámolómban választ vár. Ezek a következők:

1. A birtokomban lévő fehér törzs születése

A kérdés megválaszolásához 1937-re kell visszamennem. Ettől az időtől tenyésztek kutyát, eleinte főleg komondort. Akkoriban volt egy fekete puli kanom is, amely fehér anyától származott. Több fekete szuka fedeztetése után 1939 őszén ellett tőle végre 2 fehér kölyköt, egy fekete szuka. A tenyészegyedeket mindig tüzetesen megvizsgáltam és azt tapasztaltam, hogy azok a fekete szukák engedtek fehéret is örökíteni, amelynek a talppárnái között és a hasán tűzött fehér szőrök voltak. Amikor 1960-ban újólag az Aranyhegyi Cuni szukám fehér kölyköket is ellett Aba Babér kantól, nála is ezt a jelenséget tapasztaltam. Ezt követően az ország különböző vidékeiről (Tatabányáról, Balkányból, Budapestről, Balassagyarmatról) vásároltam egy-egy szuka és kan alomtestvért. Ezeket tenyésztésbe állítottam és sikerült is a Tatabányai Cigánytól, valamint a Nyíri Betyártól fehér utódot kapnom. Mindkét egyed, az említett testtájakon tűzött volt.

Az olyan fekete pulik tehát, amelyek talppárnái között és a hasi részein tűzött fehér szőr van – ha nem is feltétlenül örökítik – de inkább engedik öröklődni a fehéret.

2. A sárga szín kiküszöbölése

Tapasztalataim szerint ez az egyik legnehezebb feladat, amelynek kiküszöbölése még igen hosszú időt vesz igénybe. Nemcsak a pulira, de a komondorra és a kuvaszra is érvényes még ma is, hogy „tarka nem lehet”. Ennek az elvnek szem előtt tartása mellett merem állítani, hogy teljesen egy árnyalatú fekete, szürke puli nem sok akad. Elfogadott az avétt és rozsdásfekete puli szín is. Ha a kevésbé kényes fekete és szürke színű egyedeknél ez az árnyalatkülönbség természetes és elfogadott, akkor miért nem ugyanilyen természetes a kényesebb fehér színnél „az árnyékoltság” elfogadása.

Országos, sőt nemzetközi kiállításokon is láttunk „fakós árnyékoltságú” komondorokat és kuvaszokat. Véleményem szerint a pulitenyésztésben sem szabad – különösen most a kezdet kezdetén nem - szigorúbb követelményeket támasztani, mint a amilyent akár a fekete és a szürke puliknál támasztunk. A sárgás , illetőleg fakós árnyalat a fehér puliknál szintén a fülön és a háton mutatkozik, ugyanúgy mint a rozsdásfeketéknél a rozsdás árnyalat. E téren tehát nem szükséges engedményt tennünk, csupán egyforma mércével kellene mérnünk.

3. A tarkázottság kiküszöbölése

Az előbb említetteken túl – amely színárnyalat és nem tarkázottság – semmiféle tarkázottságot nem tapasztaltam, s ilyet fajtatiszta puliknál sem szabadna megtűrni.

4. A pigmentáció örökítése

Tapasztalataim szerint a pigmentációt két részre kell bontani:

elsődleges pigmentáció (az orr , a szájszél, a talppárna fekete színe, és a szem sötét színe)

másodlagos pigmentáció (a has szőrrel ritkán fedett részének sötét színe, vagy sötét foltossága, a körmök palaszürke színe, a fogíny sötét színeződése)

Az elsődleges pigmentációt minden egyednél fokozott mértékben kell megkövetelni A másodlagos pigmentáltság hiánya azonban nem szabad, hogy befolyásolja az egyed minősítését illetve osztályba sorolását. Osztályon belüli sorolás esetében azonos minőség mellett a jó másodlagos pigmentáltságú egyedet természetesen előnyhöz kell juttatni. Az elmúlt években még nem jutottam el addig, hogy 2-3 ősi soron fehér egyedeket állíthassak párba. Így a fehér puli pigmentációjának örökítésével kapcsolatban a komondor tenyésztés során nyert tapasztalataimat mondom el, amely összefügg a következő kérdéssel.

5. A fehér egyedek sötét pigmentációjának rögzítése

Ez a kérdés szoros függvénye a helyes táplálkozásnak is. Ezzel nem azt akarom állítani, hogy az öröklött pigmenthiány helyes etetéssel kiküszöbölhető. Ha viszont a jó elsődleges pigmentációval rendelkező tenyészpárt mindig kellően tápláljuk (vitaminok, fehérjék, nyomelemek), akkor az utódok e pigmentáltságot feltétlenül öröklik. Ha viszont a vemhes szuka nem kapja meg a fokozottabban megfelelő táplálékokat , úgy az utódok , ha nem is az első generációban, de később feltétlenül pigmenthiányosak lesznek, amelyet majdnem minden esetben tovább örökítenek.

A rögzítés szabálya tehát: a tenyészpárok jó elsődleges pigmentáltsága és a tenyészegyedek megfelelő takarmányozása. Az ennek ellenére is pigmenthiányos utódot ki kell zárni a tenyésztésből.

6. A rokon és a beltenyésztés hatása, eredménye

A rokon és a vonaltenyésztés minden fajtánál jó, sőt szükséges, mivel a kiváló tulajdonságok, a kívánt forma rögzítéséhez szinte nélkülözhetetlenek.

A fehér szín rögzítésénél különösen nélkülözhetetlen volt a rokontenyésztés alkalmazása, már azért is mert nem állt rendelkezésemre a szükséges idegen vérvonal. Csak 1965 nyarán sikerült sok kísérleti tenyésztés után a már említett Tatabányai Cigánytól és Nyíri Betyártól idegen fehér vonalat kapnom, amelyek csak a 6. ősi sorban tartalmaznak rokon egyedet. A továbbtenyésztésben a vonaltenyésztés nélkülözhetetlen lesz.

A komondor tenyésztésben egy hosszabb távra beállítandó kannál azt a gyakorlatot folytattam, hogy vagy az anyjával, vagy az alomtestvérével állítottam párba először. Az így nyert alomban a gyenge példányokat is meghagytam, hogy növekedésüket, kialakulásukat figyelemmel kísérjem és ne csak a jó tulajdonságok rögzítését ellenőrizhessem, hanem a nem kívánatos vagy éppen rossz tulajdonságok fellépését is. Így ki tudtam kémlelni, hogy milyen rossz tulajdonságok örökítésével lehet számolni.

7. A nagyság a fekete és fehér alomtestvéreknél

Maga a puli nagysága szerintem ma még nem tökéletesen megoldott kérdés. Ez viszont törvényszerű, hisz az évtizedekig különböző nagyságban tenyésztett pulik utódait tenyésztjük tovább. Sok –sok generációra van még szükség ahhoz, hogy ne csak almokon, törzseken belül, hanem országosan is, a standard méreteket rögzítsük.

Tapasztalatom szerint a fehérek és a feketék nagyság eltolódása almon belül semmivel sem nagyobb, mint a fekete almok variálása. Javaslatom, hogy a fehér egyedeknél rögzítsük először a színt és csak azután a nagyságot. Erről persze nem is kellene beszélni, ha a standard magasság a feketéknél és a szürkéknél már egységesen megoldott lenne.

8. A szőrzet minősége alomtestvérek között

A szőrzet minősége a fehér és fekete alomtestvérek között nem különbözik jobban , mint a csak fekete alomtestvéreknél. Ennek az öröklött tulajdonságnak a változatosságára, almon belüli visszaütésre ugyanúgy felkészülhetünk fehér egyedeknél, mint ahogyan azt a feketéknél tapasztalhatjuk.

9. A fehér puli tenyésztésének iránya

Nem vitatható, hogy a fehér puli tenyésztésének iránya is csak az lehet, ami a többi színé: minél tökéletesebben egyforma árnyalatú egyedeket tenyészteni, egyöntetű nagyságban és szőrminőségben. Ennek előfeltétele a tenyészpárok szigorú megválasztása és az almok szakszerű selejtezése.

A tenyészpárok szigorú megválasztásának azonban van egy még jelenleg hiányzó és mindent megelőző alapfeltétele: a megfelelő tenyészegyed szám. A jelenlegi fehér puli állomány országosan tekintve még kezdetnek is kevés. A létszámot legalább meg kell tízszerezni ahhoz, hogy a legóvatosabban is hozzányúlhassunk a szelektáláshoz. Mennyiséget pedig csak úgy tudunk elérni, ha a mércét most nem állítjuk magasabbra a fehér és a fakó puli esetében sem, mint az egyéb színűeknél.

Véleményem szerint mind az egyesületnek, mind a bírói testületnek ugyanazokat a kedvezményeket kell biztosítania a fehér pulik számára , mint amilyeneket a pumik, a drótszőrű magyar vizslák és a magyar agarak esetében nyújtanak.

A fehér pulik létszáma országosan csak úgy gyarapodhat, ha a belföldi árak valamilyen módon megközelítik az exportárakat és a belföldi új tenyésztőket a bírálatok alapján nem kényszerítik arra, hogy csak kifogástalan egyedekkel tenyésszenek. A tenyésztési szabályzat nem alaptalanul nevezi „tenyésztésre alkalmas”–nak a „jó” sőt a „megfelelő” minősítésű egyedeket is. Az ilyen egyedek gyakorta jobb utódot adnak, mint a magasabb minősítésűek.

Schmidt József
(Pécs)

Mestertenyésztőnk

Ősi állattenyésztő családból származik egyik mestertenyésztőnk Dr. Bordács Imre. Állattenyésztői szenvedélye Budapesten is kifejezésre jutott. Amikor a szűk kőbányai „utcákon” terelve a juhnyájat újra találkozott az igazi hű segítőtárssal, a pulival, örökre eljegyezte vele magát. Gyermekei már pulis környezetben nőttek fel, úgy hogy a Bordács család már el sem képzelhető puli nélkül.

Céltudatos tenyésztésükkel 1951. óta foglalkozik, megalapítva a szülőföldjéről elnevezett „Nagykunsági Kennelt”. Első s talán a legkedvesebb pulija Ch. Véngazember Kormos kan volt. Kiállítási szereplését igen nagy siker kísérte és kora egyik legfelkapottabb tenyészkanja lett, elnyerve a Földműlelődésügyi Miniszter nagy ezüst serlegét. Kereken 500 utód született utána és így nemcsak a Nagykunsági Kennel, de az akkori pulitenyésztés megalapozásában vezető szerepet játszott. A MEOE-nak újjáalakulása, 1955. óta tagja, néhány éven át vezetőségi tagja volt. Mint elismert FCI. Bíró nemcsak hazai, de külföldi kiállításokon is működött.

Egyik szerkesztője volt a Szabványügyi Hivatal által kiadott és ma is érvényben levő pulistandardnak. Egyik legfőbb híve az egytípusú, egyöntetű, ideáli pulitipus kialakításának és rögzítésének. Céljának elérése érdekében, mindig egytipusú, de lehetőleg idegen vérvonalú puli kanokat használ tenyésztésre, kétévenként kicserélve őket, míg szukái általában saját tenyésztésűek.

Céltudatos tenyésztői munkájával nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy nagyon sok helyen, de különösen Pestimrén egy jó pár év alatt pulitenyésztői központ alakult ki. Míg 1951-ben talán egy-két puli volt csak Pestimrén, - de azok is törzskönyv nélkül, - ma pedig nem egy, de 3-4 pulitenyészet van, igen sok kiváló szukával és kannal.

A Nagykunsági Kennel-ben 233 puli kölyök látott napvilágot, melyek közül több igen szép eredményt ért el és többször juttatták gazdájukat a büszke tenyészcsoport díj birtokába.

De a Nagykunsági Kennelből származó pulik átlépve az ország határait, a világ legtöbb pontján több mint 15 országban öregbítik nemcsak kennelük, hanem az egész magyar puli állomány jó hírnevét, és tekintélyét.

Itt kell megemlítenünk a „Dél-Californiai puli klubot”, mely szinte az általa exportált kiváló puli egyedekkel és utódaival „forradalmasította” az egész amerikai pulitenyésztést, megteremtve és a legkülönbözőbb kiállításokon bemutatva a természetes hosszúszőrű ideális magyar puli-típust.

A Nagykunsági Apró, Nagykunsági Rojtos új gazdájának Benis Lászlónak, a Nagykunsági Csörgő, Róbert Kennedynek és másoknak büszkesége már elnyerték az amerikai champion kitüntető címet.

Mint szenvedélyes tenyésztőt, őt is érdekli a fehér és fakó puli kitenyésztésének problémája. Kenneljében az idén látott napvilágot, mint első fehér kölyök, a Nagykunsági Hóember. Jelenleg a Nagykunsági Kennel törzsállománya 5 fekete, egy szürke, egy fehér, és egy fakó szuka. Ezeknek megfelelően fedező kan a fekete Vagyonőr Kormos és a fehér apától származó Bükki Adu Bogár, sötét szürke kan.

1966-ban részt vett a Budapesti Kynológiai Kongresszus megrendezésében és azon, a pulik bírálatos bemutatóján kívül előadást tartott nagy külföldi érdeklődés mellett „A pulitenyésztés irányelvei” címmel, amely rövidítve lapunkban is megjelent.

Tenyésztői munkájának elismeréséül és a kutyatenyésztés érdekében kifejtett munkájáért Egyesületünk Vezetősége az aranykoszorús mestertenyésztői címmel tüntette ki.

Dr Szelényi Károly

A Pulitenyésztés irányelvei

Az alábbi írás Dr. Bordács Imre hasonló című előadása alapján készült, amelyet a szerző a szeptember 8-9-én rendezett Hungária Kynológiai Kongresszuson adott elő.

A puli sok-sok évszázaddal ezelőtt kifejezetten terelő pásztorkutya volt. Szelektálása ezért inkább a belső tulajdonságok elbírálása alapján történt. Elsősorban azt nézték, hogy a pulinak meglegyen a tehetsége és minden képessége arra, hogy feladatát betölthesse.

Akkoriban még nem sokat törődtek a színnel, szőrrel, és sok egyéb megjelenési formával, melyekre már ma igen nagy súlyt, és sajnos – sokan – talán túl nagy súlyt is helyeznek. Egy azonban bizonyos: a puli mindig kistestű pásztorkutya volt, mert ugyancsak az ősmagyaroknál megtaláljuk a nagytestű inkább őrző pásztorkutyát, a komondort, ami azonban már abban az időben is külön fajtához tartozott.

Ilyen tenyésztési irányelvek mellett a legtermészetesebb az, hogy a pulinál a legjobban rögzítődött évszázadokon keresztül az a bámulatos temperamentum, szolgálatkész tanulékonyság, ami minden esetben jelentezik, még a városok falai között tartott pulik utódaiban is. Erről tehát többet nem is kell beszélnünk, mert ez a legkülönbözőbb külső formában megjelenő pulinál is ugyanaz. A század fordulóján és az első évtizedekben már kezdtek nagyobb figyelmet szentelni a puli külső megjelenési formájának is. A szín már kezd megállapodni és az avétfeketétől, a fekete és szürke minden árnyalatán keresztül tenyésztették a pulit egészen a fehér színűig. A tarkaság nem okozott nagyobb gondot. A csokoládébarna szín megjelenése azonban mindig idegen fajta beütését jelezte. Később a fülek mai formáját és állását is megkövetelték és a fülek állása szempontjából a simuló fülű pulikat, különválasztották a felállófülűektől.

Jelentős lépés volt a pulitenyésztés történetében a harmincas években megjelenő standard, ami a puli küllemi megjelenési formáját lényegében rögzítette és a pulit nagyság szerint 5 csoportba, osztotta. Egyidejűleg a fehér foltot is némi korlát közé szorította. A szín egyébként maradt változatlan. Ez abban az időben jelentős haladás volt és döntő jelentősséggel bírt volna a pulitenyésztésre, ha a szerintem kezdeti lépéseket tenyésztői szakszerűséggel tovább folytatták volna és a különböző nagyságcsoportokba sorolt pulikat az egyes csoportokon belül elkülönítve, tenyésztették volna. Hol tartanánk már akkor?

Azóta vérszilárdan kitenyésztett nagyságra nézve 5 féle pulival dicsekedhetnénk: külön tenyésztve, törzskönyvezve és külön körökben bírálva őket. Ezzel szemben mi lett a helyzet?

Minden tenyészcél és korlát nélkül tenyésztették a pulit. Mindegy, hogy milyen nagy lett egy utód, az egyik csoportba be lehetett sorolni. Mindamellett teljesen hiányzott az ellenőrzés.

Hasonló volt a helyzet külföldön is, ahol továbbtenyésztették a II. világháború előtt kiszállított pulikat, minden hazai irányítás, meghatározott cél és vérfrissítés nélkül, mindenki a saját legjobb belátása szerint, teljesen idegen adottságok és körülmények között. Hogy az lemondottaknak mi lett a következménye, azt mi tenyésztők mind tudjuk. Ezért jött össze a Kongresszus, hogy ezekre a súlyos hibákra rávilágítsunk és keressünk lehetőséget arra, hogy a több évtizedes mulasztást pótoljuk.

Hazánkban ennek az összevissza tenyésztésnek maguk a pulitenyésztők vetettek véget. Hosszú éjszakákba nyúló viták és tudományos értekezletek után 1962-ben állami és egyesületi támogatással létrejött az új magyar puli standard. E standard kétséget kizáróan megállapítja az ideális puli típusát. Egyéb küllemi követelmények mellett határozottan rögzíti a puli marmagasságát. Mindezt meg kellett tennünk, hogy egy fix pontról kiindulhassunk.

Azóta már évek teltek el és hazánkban a pulitenyésztők ehhez tartva magukat elérték azt, hogy a tenyészanyag 75%-a már ezt a típust képviseli.

Sajnos azonban a külföld megfelelő kapcsolat és vérfrissítő tenyészanyag hiányában nem tartott lépést a hazai fejlődéssel és sok helyen egészen más irányba haladt előre a pulitenyésztés.

Így hazánkban e probléma csaknem teljesen megoldódott és hasonló kedvező jelenségekkel találkozunk egyes külföldi tenyésztők körében is, akik e tenyészcél jelentőségét felismerve igyekeztek ezen az úton haladni, harcolva az ellentétes, maradi, de kényelmesebb nézetekkel szemben.

Ezek az eltérően kialakult nézetek egyeztetésére, egybehangolására volt hivatva a Kongresszus. A továbbiakban beszélnünk kell arról, hogy mit tegyünk a pulitenyésztés érdekében? Mit tegyünk az egyöntetű külső forma elérése és rögzítése érdekében? Milyen is legyen tehát az ideális külső forma?

A régi elavult irányelvek ismertetése után felvetődik a kérdés, milyen is legyen az ideális puli külső formája.

Hogy erre a kérdésre megkapjuk a választ, beszélnünk kell:

1. a külalakról,

2. a szőrzetről,

3. a színről, és

4. a nagyságról.

Nézzük tehát ezeket a kérdéseket részletesen egymás után!

1. A külalak vagy külső megjelenési forma. A pulinak a rendkívül élénk vérmérsékletét feltétlenül követnie kell egy mozgékony, rugalmas, de mind a mellett szívós, erős testalkatnak. Hogy e kérdésben mi a legideálisabb, az nem csak a kutyatenyésztők, de általában az állattenyésztők körében is teljesen ismert. Legyen az a test alkalmas a rugalmas, élénk mozgásra, gyors helyzetváltoztatásra és a ragaszkodó, kedveltető természethez igazodva, tetszetős is legyen.

Tehát a test minden része legyen arányos egymáshoz. A fej a dús szőrrel benőve legyen kerekded, ami megköveteli, hogy az arcorri rész ne legyen hosszú, sem pedig rövid a koponya hosszához viszonyítva, mert csak az ilyen közepes méretű arcorri részben tud a fogazat szabályosan, ollósan záródni, egybevágó ívet alkotni.

A pulinak jellegzetes fülei vannak. Közepesen hosszú, V alakú. Előrehúzva a fül hegye a szem belső zugáig kell hogy érjen. A fülnek közepesen tűzöttnek kell, hogy legyen, mert ellenkező esetben a fej ideális körvonalát eltorzítja. Éppen így nem lehet túl könnyű, túl mozgékony, vagy lelógó, szinte megbénultnak látszó fül sem. Tehát a fül legyen mozgékony, de sohasem mozduljon felfelé, vagyis simuljon kétoldalt a pofához, szőrzetével beleolvadva a fej szőrkoszorújába. A nyak legyen arányos és tetszetősen, értelmesen emelje ki a fejet a test felsővonalából.

Egyik legdöntőbb követelménye a pulinak az ideális törzs. A puli törzse legyen feszes és hossza egyenlő megközelítőleg a marmagasságával. Ez azt jelenti, hogy a puli oldalnézetből legyen quadratikus. Az idegen fajta beütését legelőször a megnyúlt törzs árulja el. Az ágyék legyen rövid és feszes.

A törzsnek szinte tartozéka, kiegészítő része legyen a farok. A farok nem szabad, hogy a pulit természetes, élénk mozgásában akadályozza. Farkának hossza, kiegyenesítve a csánkig kell hogy érjen. Az ennél rövidebb farok idegen beütés, vagy pedig a csontrendszerben jelentkező rendellenesség jele. A farok természetes tartásmódja kereszttájékra kunkorodó, oly módon, hogy a farok dús és hosszú szőrfürtjei a hát szőrfürtjeivel megegyezően kétoldali lefutású legyen. Elfogadott az egyik oldalon ágyékra boruló faroktartás is, ami azonban soha sem olyan biztos (stabil) mint az előbbi. Igen gyakran csak kifejlődött, hosszú szőrzet húzza le az egyébként talán laza farkat az ágyék tájékára. Az utolsó farokcsigolyák kunkorodása kedvezően hat a puli faroktartására.

A végtagok legyenek arányosan szabályosak és jól izmoltak. A törzset a legkedvezőbben támasszák alá és mind amellett a legfürgébb helyváltoztatásra, legyenek alkalmasak. Elölről és hátulról nézve legyenek párhuzamosak, álljanak közepes távolságara egymástól.

A mancsok legyenek jól zártak és feszesek, mert csak így képzelhető el a gyors és ruganyos helyváltoztatás lehetősége.

A fej, nyak, törzs, farok, végtagok és a mancsok legyenek arányosan hosszú, jól benőtt szőrzettel borítva.

2. A szőrzet. A puli szőrzetével nem kívántam a kongresszuson részletesebben foglalkozni, minthogy azt másik előadás keretében ismertettük. Mégis egész röviden meg kellett emlékeznem a puli ideális szőrzetéről, tekintettel annak nagy jelentőségére.

Kezdetben a pásztorok nem sokat törődtek a puli szőrzetével. Annak kialakulása a természetre volt bízva. Így az a szőrtípus alakult ki, ami a legjobban megvédte a pulit az időjárás viszontagságaitól és a legkedvezőbb volt ahhoz, hogy a pulit természetes mozgásában ne akadályozza. Így alakult ki az a fürtösen nemezesedő szőrzet, amely télen védte a pulit a hideg és a csapadék ellen, míg nyáron a test egyes helyein levedlett, hogy ne akadályozza a pulit természetes mozgásában. De a fején és a törzs hátulsó felén, a farok és konctájékon mindig megmaradt.

Később azonban, sőt napjainkban is a pulival kapcsolatban kialakult bizonyos szőrkultusz, mely szerint annál jobb, minél hosszabb és dúsabb fürtű a puli szőre, eltakarva a bíráló szem elől a test és végtagok sokszor lényeges hibáit. Ez egy igen téves felfogás, ami – sajnos – hazánkban is nemcsak a tenyésztők egy részét, de több küllemi bírót is megtéveszt.

Milyen is legyen tehát az ideális puli szőre? Az a legkedvezőbb szőrforma, amely a legkevesebb emberi beavatkozást igényli ahhoz, hogy sem a pulit, sem pedig a gazdáját rendes életmódja közben ne zavarja és a legkönnyebben minden beavatkozás nélkül aránylag tisztán tartható. Tehát: ne csomósodjék, ne filcesedjék össze annyira, hogy az egészségre, tisztaságra káros legyen, vagy a pulit a megkívánt mozgásban akadályozza.

Viszont ne legyen túlságosan nyílt, vagy túl vékonyan „zsinórosodó”, hogy hőszabályzó rendeltetésének és egyéb élettani követelményeinek minél nagyobb mértékben megfeleljen.

A szőrzet fürtösödése, mintegy sallangot képezve, szinte magát tisztántartható legyen és a bőr felületét, ne akadályozza a megfelelő levegőzésben.

Ez a szőrzet lenne a legideálisabb már csak azért is, minthogy a legtetszetősebb, és ha a puli dolgozik és a bunda nagy része feleslegessé válik ettől a szőrzettől tud a legkönnyebben megszabadulni vedlés, vagy leszakadás folytán. Ilyenkor a visszamaradó, rövidebb szőrzet dúsabbnak, hullámosabbnak, sőt igen gyakran göndörnek is látszik.

A puli szőréről csak ennyit kívántam megemlíteni.

3. A szín. Mint már említettem, évszázadokkal ezelőtt a belső jó tulajdonságok rögzítése mellett a pásztorok nem fektettek nagyobb súlyt a pulijuk színére sem

A puli eredeti színe az avétfekete lehetett, a legkülönbözőbb árnyalatokban, lábvégekre húzódó fehér mellfolttal és fehér mancsokkal fordulhatott elő. Természetesen ez nem zárja ki, hogy egyszínű puli is volt. Erre a színeződésre utal az, hogy a legtöbb puli még ma is avétfekete és a fehér folt maradványaként még ma is gyakran találkozunk fehér folttal, tűzéssel a mellen, esetleg a mancsokon, vagy a talpakon.

A puli színénél nem is annyira a szőr színe a döntő, hanem a puli pigmentációja. Mit értünk ez alatt? Azt, hogy a bőrnek szőrrel be nem nőtt részei legyenek mindig feketék, kivételt képeznek a talppárnák, melyek lehetnek sötét palaszürke színűek is. A szőrrel fedett bőr azonban egységes palaszürke színt kell, hogy mutasson. A szem szivárványhártyája viszont mindig sötét kávébarna legyen. Tehát minél erősebben pigmentált a puli, annál kedvezőbb a színe. Ezzel meghatároztuk egyszersmind a puli színét is.

Tehát milyen egyszínű szín lehetséges a fekete, vagy palaszürke pigmentáció mellett?

Elsősorban fekete. A legmélyebb fekete színtől az avét- vagy rozsdásfeketén keresztül a sötét, vagy világosszürke minden árnyalatán keresztül a fehérig.

Amint látjuk a puli többféle színben, fordulhat elő, csak az egyszínűség és az előírt pigmentáció a fontos.

Kizárandó tehát a kifejezetten csokoládébarna, vagy kávébarna szín, ami rendszerint a feketétől, illetve sötét palaszürke színtől eltérő pigmentációval jár. Az egész testet egyenletesen beszórt fehér tűzöttség nem hiba, sőt igen gyakran előforduló puli színváltozat. Külön kérdésnek veszem a fehér szín kérdését. A fehérszínű puli elfogadott és egyenértékű a feketével, vagy szürkével. De igen szigorú bírálat alá kell venni a fehér puli pigmentációját. A fehér puli orrtükre, szem és szájszéle, foghúsa és talppárnái feltétlenül fekete, de legalább is palaszürkének kell lennie, hasonlóan sötét árnyalatúnak kell lenni a fehér szőrrel benőtt bőrnek is. A sárga foltosság úgy minősül, mint a fekete pulinál a fehérfoltosság. Tehát ha több helyen fordul elő, súlyos hiba, sőt egyes esetekben, ha azok határozott határvonalúak, úgy kizáró ok is.

Sokan próbálják vitatni a fehér puli hitelességét. Ki kell azonban a leghatározottabban jelentenem, hogy igenis van fehér puli. Nem tévesztendő azonban össze a selyempincsi, esetleg kis komondorral történt véletlen, vagy szándékos kereszteződésből előállított egyedekkel. Egy gyakorlott küllemi bíró feltétlenül különbséget tud tenni a kettő között. Aki erre nem képes, az próbálja meg e három említett fajta külső és belső tulajdonságait tanulmányozva összevetni és rögtön meg tudja, különböztetni ezek közül az igazi fehér pulit.

Elődeinknek feltétlenül voltak fehér, vagy szürkével árnyékolt fehér pulijaik. Így aztán minden fenntartás nélkül elfogadhatjuk az általunk több generáción keresztül ismert fekete pulik után született egy-egy fehér, de jól pigmentált egyedet.

Természetesen az egyes színváltozatok külön tenyésztendők, törzskönyvezendők és külön bírálandók lennének.

Most nézzük hogyan állunk a foltossággal?

Leggyakrabban előfordul még a fehér mellfolt. Itt meg kell határoznunk egy nagyságot a fehér foltnál, amit a standard még nem tekint hibának. Eszerint felnőtt pulinál a mellszőrök széthatása után a bőrön jelentkező pigmentálatlan folt legnagyobb átmérője legfeljebb 5 cm lehet. Ez nem tekinthető súlyos hibának, de az ilyen egyedet szigorúbb bírálatnak kell alávetnünk, nehogy a folt idegen beütés eredménye, vagy árulója legyen.

Sajnos e kis fehér folt a mellen még elég gyakran jelentkezik a már általam említett, régebben engedélyezett nagyobb mellfoltok atavizmusa következtében. Tehát az 5 cm-t meg nem haladó fehér mellfolt, vagy éppen fehér melltűzöttség (bőr palaszürke) nem hiba, de nem kívánatos. Minden egyéb folt, beleértve a fehér pulinál a sárga mellfoltot is, hibának minősül, sőt kifejezetten, vagy több helyen előfordulva kizáró ok is. Megjegyezni kívánom, hogy nem tekinthető hibának a szürke pulinál előforduló sötétebb árnyékoltság.

Hátra van még a fakó puli kérdése. Ezt a színt nevezik többen zsemleszínűnek.

Ez a szín elég ritka s főleg a pigmenthiány következtében jelentkezik. Ilyen esetben természetesen súlyos hiba, legtöbbször kizáró ok is.

Elfogadott szín lehetne azonban, ha a szabadon maradó bőrfelületek legalább sötét palaszürke színűek. Tehát jó pigmentációval nem lennének kizárva.

Fakó színű puli születhet, ha fekete egyedet fehérrel párosítunk, vagy feketétől származó két fehér találkozik. Jelenleg még nem elfogadott szín és csak egy pár van belőlük. Ilyen színű pulik a múltban is voltak és újra kitenyésztésük folyamatban van, csupán kísérletképpen. Az albínó puli a tenyésztésből és így a kiállításokról is kizárandó.

4. Szándékosan hagytam utoljára a nagyság kérdését, mint a jelenleg az egyik legfontosabbat, ami az érdeklődés középpontjába áll. Kézenfekvő tehát a kérdés, hogy miért kellett az ötféle nagyságú puliból egyfélét előírni?

Ezt elsősorban a tenyésztési meggondolások követelték meg. A régi standard ugyanis ötféle nagyság szerint csoportosította a pulikat. Ez segédkezet nyújtott a pulik elkorcsosodásához, amit azonban a tenyésztők felismertek, de a pulikedvelők és pulitartók még ma sem akarnak megérteni. A II. világháború nagy csapást mért a pulitenyésztésre is. Az állomány nagy része elpusztult, vagy ismeretlenül gazdát cserélt. A háború előtti puliállomány 5 csoportba történt sorolása az egyöntetű külsőtulajdonságok megjelenésére is igen károsan hatott. De különösen az idegen fajta beütést jelző külső elváltozások leplezésére a legjobb lehetőséget nyújtotta: bármilyen lett az utód, az az egyik kategóriába mindig belefért. Igen gyakran előfordult az, hogy a kisebb pulinak nagyobb, míg a nagyobb pulinak kisebb utódja született.

Ha már szemet hunytunk a méretben jelentkező eltéréseknek, nem volt nehéz elnézni még egy esetleges külső hibát sem, hiszen így az egyedüli hibává lépett elő, annak ellenére, hogy az valóban a méretbeli elváltozással karöltve jelentkezett.

A fentiek alapján, a nagyságbeli eltéréssel együtt jelentkező más küllemi hiba már második hibának minősül és a puli elbírálásánál nagyobb lehetőséget nyújt a lappangó idegen beütés kiküszöbölésére.

Hogy az egyetlen kategóriába sorolás mennyire helyes és ésszerű eljárás volt, azt igazolják az utóbbi magyarországi kiállítások, melyeken a pulik ugrásszerűen javuló külső formában jelennek meg. Ha tekintetbe vesszük, hogy az ellenőrzés is csaknem teljesen hiányzott – és különösen vidéken jelentkeztek a legkülönbözőbb pulinak nevezett egyedek, amelyek esetleg csak a fekete színben egyeztek meg a pulival – beláthatjuk azt, hogy a huszonnegyedik órában fogtuk meg a kérdést és mentettük meg a pulit, pulinak.

Ahogy tájékozódva vagyok, külföldön is hasonló volt a helyzet, annál is inkább, minthogy ott főleg pulikedvelők és pulitartók kezében voltak a pulik és a tenyésztőknél is hasonló eredmény állt elő a magyar irányítás teljes hiánya miatt, és talán a vérfrissítés lehetősége is részben, vagy egészben ki volt zárva.

Ide kívánkozik egy igen kedvező és örvendetes hír, mely napvilágot látott, a Dr. Pálfalvy Sándor szerkesztésében az USA-ban megjelenő „A PULI” című lap idei januári számában: „Az Amerikai Kennel Club hivatalos Phillips system alapján 1966. évben Amerika területén a legkiválóbb eredményeket a következő puli érték el:

1. Am. és Mex. Ch. Internationale Ch. 5-ször CACIB győztes Cinkotai Csibész.

2. Ch. Mátyásföldi Kapuőre Bitang.

3. Am. és Mex. Ch. Nagykunsági Csörgő (Kelly)”.

E cikkhez kívánom hozzáfűzni, hogy mind a három puli kant személyesen ismerem, magyarországi származásúak, és azok az érvényben levő standardnak a legnagyobb mértékben, de különösen méretben, így magasságban is tökéletese megfelelnek.

Biztos vagyok benne, hogy nemcsak hazánkban, de az egész világon – ha ismét puli lesz a puli – mi magunk, tenyésztők fogjuk ismét megvalósítani azt, hogy nemcsak több színben, de legalább még két nagyságban kitenyésztett pulival hódolhassunk tenyésztői és sportszenvedélyünknek. De ez pillanatnyilag még nem járható út, mert mindent lerombolnánk, amit eddig keservesen felépítettünk a pulitenyésztésben. Felvetődik végül a kérdés, hogy mit tegyünk a pulitenyésztés érdekében?

Semmi körülmények között sem szabad a standardet egyes, attól eltérő egyedekhez igazítani, vagy módosítani. Véleményem szerint céltudatos tenyésztéssel az állományt, a születendő utódokat kell a standardhez igazítani. Minden komoly tenyésztőnek arra kell törekednie, hogy idegen egyedek bevonásával, minél jobban megközelíthessük az utódokkal az ideális puli típusát. Ne álljunk meg félúton! Ne elégedjünk meg azzal, hogy van egy pulink! Tenyésszük tovább és generációról generációra mindig jobb, és szebb utódokat állítsunk elő! Hogyan lehet ezt megvalósítani?

Szakmailag megbízható, biztos szemű tenyésztők, és szakemberek kezébe kell adni a vezetést, akik képesek minden érzelmi motívumot félretéve irányítani a pulitenyésztést a meghatározott cél felé.

A tenyésztési ellenőrzést tökéletesíteni kell. Nemcsak a születendő utódokat kell megvizsgálni, hanem egyidejűleg a szülőket is. Meg kell keresni az okokat: az utód miért lett jobb, vagy rosszabb minőségű az anyjánál?

A selejtezést is meg kell szigorítani.

Keresztül kell vinni az egyedek pontos megjelölését! Fedeztetésre mindig a legjobb, a legideálisabb kant kell felhasználni, természetesen különböző egymástól lehetőleg idegen vérvonalak kitenyésztésével.

A fedezőkan legyen minden esetben a jobb, mert csak így tudunk jó anyától még jobb utódokat nyerni.

A tenyésztésbevétel előtt feltétlenül szükséges lenn az egyedeket szakértővel bíráltatni, hogy minél több tenyésztő legyen tisztában azzal, hogy milyen is a standardben megjelölt ideális puli!

A fentiek előadásával és szem előtt tartásával kértem a külföldi tenyésztőtársakat, hogy legyenek teljes bizalommal a magyar pulitenyésztéssel kapcsolatban.

Mindnyájan azon dolgozunk, hogy az eredeti hivatásától jórészt megfosztott puliból ne legyen elkényeztetett öleb, vagy esetleg brutálisan nagyobb testű kutya.

Mindnyájunk célja és leghőbb vágya az, hogy a puli ne csak kutya legyen, hanem maradjon meg a puli százévek múltán is pulinak.

Ehhez kérjük minden igaz pulibarát segítségét.

Dr. Bordács Imre

Egy kis néprajz - pulis szemmel

Majd minden fajtaismertetőben olvasni lehet arról, hogy egy jó puli akár egy pásztor évi bérével is felért. Dr. Ócsag Imre így ír erről:

„A jó puli ára csaknem azonos volt akkor egy pásztor évi bérével. De csak a jó pulinak, az értelmes, engedelmes, jó munkaképességű egyednek, amelyik gazdája szemében több volt, mint kutya. Ebben az időben – bár törődtek az alakkal, a formával, a színnel is – a pulinak a munkában tanúsított használhatóságát helyezték mindenek fölé. Az önérzetes pásztor büszke volt a jó pulijára, de „kutyává” degradálta, ha a mindennapi használatban nem felelt meg, és könnyű szívvel, sőt örömmel vált meg tőle. Ugyanakkor mindent elkövetett, hogy ilyen egyed birtokába kerüljön.”

Érdekelni kezdett, hogy vajon:

• Mennyi is lehetett egy pásztor egész évi bére?

• Találok-e utalást arra, hogy volt-e ilyen vásárra példa?

• Milyen szigorú volt a munkára való szelektálás?

• Mennyire becsülte a pásztor a segítőjét?

Már a kezdet kezdetén gondban voltam. Hiszen a történelmi Magyar ország mely tájegységén keresgéljek? Mettől meddig? Így – érzelmi alapon – a Nagykunság (Karcag, Kisújszállás, Kunhegyes, Kunmadaras, Túrkeve, és Kunszentmárton) mellett döntöttem. A vizsgált időszak pedig a XVIII. és a XIX. század.

A Nagykunság speciális jogi helyzete miatt itt nem alakultak ki nagybirtokok. A nagyhatárú mezővárosok élén a földbirtokosokból (redemptus) választott Tanács állt. Ez a paraszti önkormányzat szabályozta a gazdasági élet minden területét, így a pásztorfogadást, bérezést, legelőhasználatot, a ki-, és behajtás idejét. Erről a korabeli jegyzőkönyvek (protokollum) tanúskodnak.

A bérezés nagyon árnyalt volt. Függött az őrzött állatok fajától, korától, nemétől, használatától, gazdasági értékétől, az őrzés időtartamától.

Elmondhatjuk, hogy a bér két fő összetevőből, a pénz és a kenyér járandóságból állt. Ezt egészítette ki a ruházattal való ellátás, valamint két hízómarha, vagy arányosan több kisebb haszonállat legeltetési joga. A kenyérjárandóságot a XIX. sz. közepétől felváltja a terményjárandóság.

Túrkevén 1840-ben az ürüpásztor bére a következő volt: 10 köböl búza, 6 köböl árpa, 70 forint, 2 pár csizma, 2 véka kása, 1 szekér tűzre való 12 juh telelés, 1 láncalja föld használata, 80 font szalonna, 40 font só.

Kancza Ménes Csikósnak fogadtatott Teke János fizetése lészen 6 Rhénesforint, továbbá két pár csizma, 1 bunda, 2 lótól egy kenyeret tartozván a Gazdák adni.

Megyesi Sándor gulyás bére: a marháknak darabjától 1/2 kenyér 1 icze búza, 1 icze árpa és 14 krajcár.

Mire volt ez elég? Mind a Tanács, mind a jószágtartó gazdák nagyon vigyáztak arra, hogy a megállapított bér tisztességes megélhetést és némi gyarapodást tegyen lehetővé. A pásztor (számadó) a rábízott állatok után teljes anyagi felelősséggel tartozott. A bojtárokat a számadó fizette, bérük általában ruházat, és némi pénz volt. A bojtárok cselekedeteiért is a számadó felelt.

„A számadók meg valósággal tekintélyes emberek voltak. Annyi marhályok volt, hogy szinte versenyeztek érte a városok, hogy megfogadhassák. Nem sajnálták tőle a legelőt. Azért kellett, hogy a számadónak sok jószága legyen, hogy tudják miből kifogni a kárt. A számadó ugyanezen okból tartott sokjószágú bojtárokat.”

A jászkunsági települések – a pásztorfogadás kapcsán - egymás között megegyeztek a pásztorbérekben. Tanács a pásztorokkal kötött megállapodásokat – tájékoztatás végett - megküldték a szomszédos vármegyéknek. És onnan is tájékoztatást vártak az ott kialakított bérekről. Így elmondhatjuk, hogy Alföld szerte közel azonos bért fizettek a pásztoroknak.

Arra nem találtam példát, hogy egy puliért egy teljes évi bérét fizette volna ki a pásztor. Ez nem jelenti azt, hogy ilyen nem volt, hiszen ez a vizsgálódás korántsem teljes. A pásztorok kutya vásárlásáról nem készültek feljegyzések. Jegyzőkönyv akkor készült, ha a kutyához valamilyen törvénytelenség társult: „… Tóth Ferentz Kunhegyesi lakos panaszolja, hogy egy kutyát vévén Nagy Pétertől egy fijas birkán és egy tokjón … azt visszalopta …” (Tokjónak hívják a birkát az elválasztástól két éves koráig, nemtől függetlenül.)

„Pásztor ember kutya nélkül nem sokat ír!” Szűcs Sándor így beszél el egy esetet: „A juhász előtt ment a nyáj. Beszélgettünk, utánunk a puli jött. A nyáj kezdett volna becsellengeni a vetésbe a dűlő két oldalán. Azt mondja a juhász a kutyának:
- Nízzed csak az elejit!
Erre a kutya, mintha puskából lőtték volna ki! Pillanatok alatt visszahajtotta a birkákat.
Másik esetben kis puli kutyája volt a juhásznak. Mikor valami baj volt a nyáj körül, felvette, feltartotta – szaladt a kis puli, ahová kellett!”

Az ellenpélda: A kutya tanítása a kutyától is függ. „Taníthatja azt, amék nem figyel! A Balázs kutya nem hajtott: úgy fűbe vágtam a kompóval, hogy rögtön megdöglött!” – Hát ennyit a szelekcióról!

A korabeli jegyzőkönyvek – a pásztorfogadás kapcsán – a kutyákról is említést tesznek. „Ennekutána a gulyásoknak az kenyeres marháktúl pénz beli fizetés 1 peták, az pénzes marháktúl pedig 1 máriás adódgyék. Az kenyérhordásban pedig ezen rendtartás lészen: hogy annyi két kenyér amennyien az gulya mellett vagynak adassék nékiek minden hétre, egy pedig adódgyék kutyáinak …” A kutyáknak tehát külön kenyérbérük volt! 1783. januárjában a kisújszállási tanács arról dönt, hogy szitálatlan lisztből és korpából süssenek a kutyáknak kenyeret. „Azon időkben adódik pedig a kutyák kenyerek, mikor a marha benn vagyon télen.”

A kiöregedett kutyát nem szokták elpusztítani. „Annak kegyelem kenyír van adva. Különösképpen meg ha jó szolga volt!” A legtöbb pásztor megbecsüli a vén állatot, szabadon jár-kel az udvaron, vagy a kunyhó körül. Nem dolgoztatják.

Finta Sándor kisbojtár volt Ecsegpusztán (Túrkeve) nagybátyjánál, Finta Miklós számadó gulyásnál. Ő így búcsúzott viharban elpusztult kutyájától:

„Másnap hajnalban kedves pajtásomnak temetést rendeztem. A kis kutya szalma-gyékénybe göngyölt testét a Mocskos hátára tettem, s kancám nyakába a legnagyobb és legzengőbb hangú kolompot kötöttem. Gyeplővel a kezemben, lassú menetben indultam a rét felé s mögöttem a latyakos sárban gázolva öreg tudós barátom ballagott, aki éppen olyan hűséges volt hozzám bánatomban, mint volt vidám barangolásomban. Visszatekintve láttam, hogy Miklós bátyám elfordítja arcát, mintha ennek a rövid temetési menetnek a gyászossága több lett volna, mint amit elbír és még a kemény szívű bojtárok is szánakozó szemmel néznek utánunk.

A mélabús kolomp szavára lassan ballagtunk a rét szélére. Végcélom egy kis sziget volt, amit jól ismertem, s ahol legbővebben termett a környék legszebb virága: a nefelejts. Csaknem egy órába került, míg elértük a folyó partját. Mialatt én kis pajtásom testével tovább mentem, Herman úr, meg Mocskos tisztességtudóan és udvariasan várakoztak. Ez a hűséges jó állat, amelyik Pipásnak is jópajtása volt, bármennyire is éhes volt az előző nap fáradalmai után, bele sem kóstolt a gyenge fűbe, csak nézett utánam mozdulatlanul.

Szigetről szigetre ugrálva végre elértem arra az üde és elbűvölő tájra, amit kutyám utolsó nyugvóhelyéül szántam. Gödröt ástam és belehelyeztem. Omló könnyeim minden pillanatban hátráltattak szomorú kötelességem végzésében, és oly feketének láttam az egész világot. Amint betemettem a sírt, fejéhez letűztem hosszú botomat, amit annyiszor ugrált át az eleven kis jószág, amikor még együtt játszottunk. Azután a botra ráakasztottam egyetlen értékes vagyonomat, a karikásomat. Mialatt a szigeten lévő sírtól távolodtam, vissza-visszatekintettem, szinte azt remélve, hogy egyszer csak megpillantom Pipásom eleven kis alakját, amint fülelve követ. Apránként, mint süllyedő hajó árbóca, botom tűnni kezdett a ködben és nagyot sóhajtva még egyet ugrottam és várakozó társaimhoz értem.”

Jegyzetek:

1. Protokollum Túrkeve, 1840. okt. 2 288/677

2. Protokollum Karcag, 1806. márc. 15. 22. 28/100.

3. Protokollum Karcag, 1865. márc. 19. 10. 11/30.

4. Györffy István: Nagykunsági Krónika

5. Protokollum Kunszentmárton, 1836. márc. 1.

6. Szűcs Sándor, néprajzkutató

7. Fazekas Mihály: Kunmadaras juhászata

8. Protokollum Túrkeve, 1774. jan. 3. 209.

9. Protokollum Kisújszállás 1769. jan. 27. 99/1.

10. Kisújszállás iratok, 1783. jan. 26. Capsa H. fasch. 4.

11. Fazekas Mihály: Kunmadaras juhászata

12. Finta Sándor (1881-1959), szobrász és éremművész

13. Herman Ottó (1835-1914), természettudós és néprajzkutató

Irodalom:

1. Bellon Tibor: Nagykunság, Bp. 1979.

2. Beklen: Karcag 1996.

3. Fazekas Mihály: Kunmadaras juhászata, Karcag 1979.

4. Finta Sándor: A kisbolytár, Túrkeve 1989.

5. Bődi Erzsébet: Pásztorbérek Karcagon (Műveltség és hagyomány XV-XVI), Debrecen 1972-74.

6. Győrffy István: Nagykunsági Krónika, Karcag 1984.

7. Dr. Ócsag Imre: A puli, Bp. 1962.